Egy blog Mosonmagyaróvárról. Felület a közös gondolkodásnak, a véleményeknek, a vitának.
Fórum a helyi közéleti kérdéseknek. Lazán, világosan, fiatalosan.

Miért kereshetünk többet Ausztriában? 2/2. rész

Korábbi bejegyzésemben egy Mosonmagyaróvár számára fontos kérdésről, a magyar és osztrák bérkülönbségek okairól írtam. Ebben amellett érveltem, hogy bérfelzárkózás Magyarországon csak akkor lehetséges - így a munkaerő nyugatra vándorlása is akkor áll majd meg - ha nő a hazánk által megtermelt javak piaci értéke, vagyis nő a termelékenységünk. Az ország lakossága ugyanis - bérek, nyugdíjak, szociális ellátások és ösztöndíjak révén - a közösen megtermelt javakon osztozhat. A magasabb bérekért tehát - bármennyire is furcsán hangzik ez - nem többet kellene dolgoznunk, hanem több értéket kellene előállítanunk. De mi szükséges ehhez, azaz a termelékenység növeléséhez?

Az egyik út a magyar munkahelyek lehetőleg minél fejlettebb technológia bevonásával történő gépesítése. A napnál is világosabb, hogy egy munkaóra alatt egy munkavállaló akkor tud termelékenyebb lenni, ha munkáját minél nagyobb mértékben segítik gépek - legyen szó akár egy számítógépes programról vagy egy robotizált gyártósorról. A gépesítésnek azonban komoly tőkeigénye van, az efféle beruházásokra pedig jellemzően a nemzetközi piacra termelő nagy külföldi cégek képesek. Jó hír, hogy ők az utóbbi években hoztak is pénzt rendesen Magyarországra, általuk tehát sokat javult az ország produktivitása. A hazánkban beruházó nagy cégekre tehát szükségünk van, magyarországi jelenlétük üdvözlendő. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról, hogy ezek a cégek elsősorban a nyugatinál alacsonyabb bérek okán ruháznak be Magyarországon és - bár a hazai átlaghoz képest jellemzően magasabb fizetést kínálnak - nem érdekük a magyar bérfelzárkózás. Számukra ugyanis azon a ponton szűnik meg vonzerőnk, amelyen a nyugati és a magyar bérek közötti különbségből fakadó nyereség kisebb lesz, mint a piacaikra történő kijutás, azaz a szállítás, a logisztika költsége. Tehát ha nyugati jellegű bérszínvonalat szeretnénk, akkor csak egy bizonyos pontig támaszkodhatunk a nemzetközi cégek magyarországi beruházásaira.

De akkor mit tehetünk? Jómagam két megoldást látok. Egyrészt mindent meg kell tennünk a magyar cégek tőkeerejének növeléséért. A magyar gazdaság tőkefelhalmozása - "hála" az államszocializmus évtizedeinek - elmaradt. Közösségi szinten - ha úgy tetszik, állami eszközökkel - szükséges tehát megpróbálni ledolgozni a lemaradásunkat. Ezért két dolgot tehetünk. Egyfelől törekednünk kell arra, hogy a magyar kis és közepes vállalkozások továbbra is olcsón juthassanak hitelhez, ez ugyanis nem csak élénkíti a gazdaságot, de a termelékenységet növelő beruházásaik alapja. Az előző évekhez hasonlóan tehát fent kell tartani az államilag kamattámogatott beruházási hiteleket a KKV-k számára. Másrészt - és ezt bizony nem szokták szeretni a nemzetközi politikai fórumokon – meg kell találnunk azokat a területeket, melyeken hozzáadott érték nélküli nemzetközi tőkeelszívás zajlik és ennek hasznát meg kell próbálnunk a magyar határok között tartani. Bizonyos, jellemzően szolgáltató ágazatokban ugyanis úgy termelnek külföldi cégek jelentős hasznot hazánkban, hogy ahhoz versenyképességi többletet - nemzetközi piacokat vagy termelékenységet növelő beruházásokat - nem biztosítanak. Vagyis tevékenységüket magyar tulajdonosok is akadály nélkül elvégezhetnék, azaz a megtermelt nyereség hazánkban maradhatna. Persze ez nem gyerekjáték. Gondoljunk csak az étkezési utalványok piacának átalakítására! Az e piacon működő nemzetközi cégek kiebrudálásával korábban megtermelt nyereségük Magyarországon maradt, ugyanakkor hazánk politikai támadások kereszttüzébe került. Afelől egy percig se legyen kétségünk, hogy a nemzetközi politikát is jórészt gazdasági érdekek mozgatják!

A másik út - és ez is egyfajta tőkefelhalmozás - a hazai munkaerőpiac tudatos fejlesztése az oktatási rendszeren keresztül. A termelékenység növeléséhez ugyanis nem csupán gépek, de azokkal bánni tudó dolgos kezek is szükségesek. High-tech üzemek csak ott lesznek, ahol a magasan képzett szakemberek gardája is biztosított. E fejlődési modell ismert a gazdaságtörténetben. Finnország önállóságának 1917-es elnyerése után fokozatosan fejlesztette fel világszínvonalúra oktatási rendszerét, az ország magasan képzett munkaereje pedig lehetővé tette az exportképes, magas hozzáadott értékű termékek előállítását. E folyamat legismertebb példája a Nokia szárnyalása. Fontos azonban belátni, hogy a XX. századi finn és a napjaink magyar gazdasága között komoly különbségek vannak. Egyrészt Finnország 1987-ig törvényben tiltotta meg, hogy külföldi befektetők többségi tulajdont szerezzenek a finn cégekben. Ezzel megakadályozták a tőkeelszívást biztosítva a további termelő beruházásokat. Tőke pedig volt, a modell lényege abban állt, hogy Finnország amolyan gazdasági kompként olcsó nyersanyagokat vásárolt a szovjet piacon és azt feldolgozva adta el a nyugati államoknak. Ilyen piacvédelemre az Európai Unió tagjaként jelenleg esélyünk sincs. Másrészt tisztán látszik, hogy Magyarország hiába invesztálna óriási összegeket az oktatás, így a hazai munkaerő fejlesztésébe, nem biztos, hogy ennek áldását hazánk élvezhetné. Az európai gazdasági térségben ugyanis nem csak a tőke, de a munkaerő áramlása is szabad. Azaz számottevő az esély arra, hogy a frissen képzett szakemberek egy jelentős része - épp a bérkülönbség okán - továbbra is elhagyná hazánkat a magasabb jövedelmet kínáló országok irányába.

Tuti recept tehát gazdasági hátrányunk ledolgozására, így a bérek felzárkóztatására nincs. Jómagam megoldásnak azt látom, ha - akár konfliktusok árán is - tovább segítjük a magyar vállalatok tőkefelhalmozását úgy, hogy közben törekszünk az oktatás célzott fejlesztésére és próbáljuk rábírni a nemzetközi termelő cégeket arra, hogy nyereségük nagyobb hányadát fektessék be hazánkban. No és persze ha törekszünk arra, hogy mindennapi életünkön keresztül jobb hellyé varázsoljuk Magyarországot.